Próbáltam hős lenni és szent, nekem egyik se ment

Már semmi más nem akarok lenni, mint aki vagyok. De kicsoda-micsoda vagyok hát? A válaszom: végösszege vagyok mindannak, ami előttem történt, mindannak, ami voltam, amit láttam, amit tettem, és mindannak, amit velem tettek. Mindenki és minden vagyok, akinek és aminek létét a világban befolyásolta az én létem. És mindaz én leszek a halálom után is, ami másként történt volna, ha én nem vagyok.

Ha a Történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz

Már elég régóta nem vagy gyerek, ideje lenne felelősséget vállalni a tetteidért. Tudnod kéne, hogy annak, amit mondasz súlya van. Ha azt mondod, hogy igazán különleges barátod vagyok, akkor az azt jelenti, hogy bízhatok benned. De mégsem. Ha azt mondod, hogy te mindig őszinte vagy, akkor elvileg mindenkinek nyíltan megmondod, amit gondolsz és nyílt lapokkal játszol. De te még önmagad előtt sem vagy őszinte. Vajon miért van az, hogy hullanak mellőled a barátok? Vajon miért van az, hogy bármikor beszélgetek rólad valakivel mindig elhagyja a számat, hogy "nem értem miért lepődsz meg rajta, hiszen tudod, hogy ilyen..." Én szeretlek és tudom, hogy fontos vagyok neked, de ha így folytatod felégetsz magad körül mindent és egyedül maradsz. Képes leszel valaha szembe nézni önmagadal és azt mondani, hogy "bocs, ezt *********, én vagyok a hibás"?

Igazából már nem bánom, hogy az élet így pofára ejtett. Rájöttem, hogy célja volt ezzel. Nem bírta nézni azt a fajta naivitást ami belőlem áradt. Hittem az embereknek, mi több: megbíztam bennük. Hiszen mért ne tettem volna? Azt hittem mindenki jót akar a másiknak és szem előtt tartja az érzéseit. De nem. Az emberek kétszínűek és ott rúgnak a másikba ahol tudnak. Olyan pofont kaptam az élettől, hogy biztosra vettem: ebből nem állok fel. Aztán teltek a napok, a hetek és összeragasztottam a szívem. Most egy kődarab dobog a mellkasomban szemernyi naivitás nélkül. Sikerült felállni a padlóról és erősebb lettem mint valaha. Nem hiszek és nem bízom az emberekben, de elindultam egy úton… Az úton ahol megtalálhatom az igazi önmagam!

Az egyik énem tud szeretni, de a másik csak gyűlöl. Az egyik csak hazudik, míg a másik elbűvöl. Az egyik erővel pusztít, a másik tiszta szavakkal, az egyik mosolyog, míg a másik küzd a falakkal. Az egyik vérre szomjazik, a másik könnybe fullad, az egyik él a mának, a másik temeti a múltat..

Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni; a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek; elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek!

Arra születtem, hogy érezzek és megismerjem a világot. Hogy saját képességeimet kibontsam, határaimat feszegessem, és átlépjem őket. Hogy magam alakítsam a sorsomat, és megéljem minden egyes pillanatát. Hogy ne hagyjak elmenni magam mellett lehetőségeket, hogy tartozzak valahová, mégis különálló személyiség legyek. Hogy csalódjak, veszítsek, nyerjek, szeressek. Hogy tudjak, akarjak, merjek, próbáljak. Mert ha nem próbálom meg, életem végéig kísérni fog az a bizonyos 'mi lett volna, ha...?' kérdés, amit a világon a legjobban utálok..