-.-

"Nem hiszek a jó erejében, vagy a mesék boldog
végében. Untat, ha mindig a csodás hercegnő győz,
oldalán a királyság legszebb hercegével. Az én
mesémben Hófehérke megfullad az almától,
Csipkerózsika hepatitist kap a tűszúrástól, s
Hamupipőke örök életében szobalány lesz. Talán túl
gonosz? Ilyen az élet..."

Várni, és egyszer talán rátalálni

"Kell találni egy embert, aki gyönyörűnek hív és nem csak csinosnak. Aki felhív, amikor bele vagy gabalyodva, aki fennmarad csak azért, hogy lássa, ahogy alszol.
Várni egy srácra, aki homlokon csókol, aki akkor is meg akar mutatni az egész világnak, amikor csapzott vagy, aki a barátai előtt is fogja a kezed. Várni arra az egyre, aki állandóan emlékeztet rá, hogy mennyire érdekled őt és hogy milyen szerencsés, hogy vagy neki. Várni arra az egyre, aki a barátaihoz fordulva azt mondja, ".......Ő az."

Figyelj királyfi nem én vagyok a királylány én ösztönből élek az ösztön ami irányít

Kicsit romantikus vagyok, mert szeretek álmodozni. Kicsit őrült, mert valóra is váltom őket. Szerelmes, mert nagyon tudok szeretni. Kicsit szomorú, mert csalódtam is már és kicsit erős, mert talpra tudok állni. Még hiszek az álmaimban. Hiszem, hogy valóra válthatom őket és harcolok értük. Igyekszem az időmet, minél hasznosabban tölteni. Minél több feledhetetlen emléket gyűjteni, minél több értékes embert megismerni. Szeretném, ha minden nap csinálhatnék valami olyat, amit nem naponta teszek, valami olyat, ami boldoggá tesz, valami újat, valami vadat, valami vidámat... Gyűlölöm az erőszakot, az előítéleteket, a rasszizmust... Nem akarok megfelelni Neked. Sem senki másnak. Én csak én akarok lenni és élni szeretném az életem. Úgy, ahogyan én akarom, és nem úgy, ahogyan mások azt elvárják. Magamnak élek. A végtelenségig tudok bízni az emberekben, amíg el nem játszák a bizalmamat, amit utána nem könnyű újra kiharcolni. Vannak emberek, akiknek adok még egy esélyt, másoknak nem. Sajnálom. Általában hamar megszeretek valakit, de hamar el is dobom magamtól, ha úgy érzem, nem érdemli meg a barátságom.

“Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.”

Elviszlek a szárnyamon a csillagokig és megmutatom a világom ahogy lábunk lógatva ülünk a felhőkön

Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetlent. Sokszor cselekedtem indulatból. Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sosem vártam volna. Öleltem hogy védelmet nyújtsak, és nevettem, mikor már nem bírtam tovább. Szereztem örök barátokat s ellenségeket.
Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak. Előfordult olyan is, hogy szerettek, de én nem tudtam viszont szeretni.
Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet, és esküdtem örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem a falnak. Sírtam zenehallgatás, vagy fényképalbum lapozgatása közben, és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját.
Néha elég volt egy mosoly,egy pillantás hogy szerelmes legyek. Sokszor éreztem, hogy meghalok a vágytól és...féltem, hogy elvesztek valakit, aki nagyon fontos számomra.

ÉLJ!
A harcba elszántan kell menni,
Az életet szenvedélyesen átölelni,
Emelt fővel veszteni és merészen győzni,
Mert a világ a bátraké és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon.

Ahhoz hogy valaki elvarázsolhasson Téged rengeteg különleges képességgel kell rendelkeznie

Egyedül állok. Mellettem mindenki rohan. Miért sietnek? Rám sem néznek. Talán csak néhány ember méltat egy pillantásra, és már megy is tovább. Nem érnek rá foglalkozni velem. Nézem őket, és arra gondolok, milyen lenne közéjük tartozni. Ez a valami, ami ellen annyira harcolok… Ha nem harcolnék se tudnék beállni mögéjük a rohanó forgatagba, azt hiszem. Vannak akik telefonálnak, vannak akik zenét hallgatnak, van aki kifilt majszol útközben, kutyát sétáltat vagy autót vezet, a kabátját gombolja, a haját igazítja, de lehet, hogy csak nyugodt tempóban halad előre a célja felé… Haladunk a célunk felé. Mindenki halad a célja felé. Te is, ő is, azt hiszem én is. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, éppen abban a pillanatban, amikor az eső elkezd csepegni, majd egyre jobban rákezd… Mind előveszitek az ernyőtöket, fejetekre húzzátok a kapucnit, csak én állok egyedül, könny- és esőáztatta arcommal a hidegben. Sietsz. Nem állsz meg, nem kérdezed mibaj. Az ég felé tartom az arcomat, és hagyom, hogy a vízcseppek sortüzének legyek kitéve. Talán megállsz egy pillanatra, rám nézel… Bolond ez a lány, tüdőgyulladást fog kapni - gondolod. De nem ajánlod fel az ernyőd. Meg sem próbálsz mellém állni, és fölém tartani az oltalmazó lepelt. Valószínűleg el sem fogadnám, nem bízom benned. Ha elfogadom tőled a védelmet, azzal elindítok valami megállíthatatlant. Meg kell kérdezned, miért állok az esőben egyedül, miért nem megyek haza, és ülök be egy forró kád vízbe… Beszélgetned kell velem, pedig a legszebb az lenne, ha csak csendben állnál mellettem, és velem együtt figyelnéd az embereket, ahogyan én eddig is tettem… Előfordulhat, hogy én másnap is ott fogok állni a zokogó ég alatt, és te kénytelen leszel újra fölém tartani az ernyődet, hiszen egyszer már megtetted. Talán még a nevem is megkérdezed. “Egy tébolyult lélek” - felelem én. Nevetsz. Kacagásod cseng az üres utcán… Mert üres. Eltűntek. Nem szeretik az esőt, csak mi ketten állunk odakinn, és élvezzük, ahogyan a vízcseppek elérik a földet, halljuk koppanásukat… Ha kisüt a nap, te újra elmész. Mosolyogva intesz, és azt mondod: “Ha sír az ég, újra itt leszek melletted.” Várlak. Egy idő után egyre jobban várlak. Minden egyes találkozásunk egyre jobban köt hozzád, és már a napos időben is arra vágyom, hogy ott legyél, és fölém tartsd az ernyőt. Védj meg a naptól is. Ezt természetesen nem említem neked. Nem beszélünk érzelmekről, nem beszélünk semmiről, csak ott vagyunk egymásnak, hogyha szükség van rá.
Fúj a szél. Hűvös van. Meglátlak az utca másik oldalán, ahogyan dideregsz. Átsétálok, leveszem a pulóverem, és átnyújtom. Eleinte nem akarod elfogadni, nem értem miért. Ne légy önző, szeretnélek megóvni, amikor te szorulsz rá. Ragaszkodsz hozzá, hogy vegyem fel… Miért teszed ezt velem? Érezni akarom, hogy jó vagyok valamire. Érezni akarom, hogy végre valaki számára fontos a létem. Hagyd, hogy érezzem. Ha nem így van, hát hazudj a szemembe, de így akarok érezni. Fogadd el a pulóvert, mielőtt megfázol… Lehajtom a fejem, és egy könnycsepp gördül le az arcomon. “Nézz rám” - kéred. Sírsz. Te is sír. Szorosan magadhoz ölelsz, és betakarsz mindkettőnket a pulóverrel. Mától talán nem vagyunk magányosak? Mostmár akkor is ott lesz, hogyha szikrázik a napsütés? Ezernyi kérdés fogalmazódik meg a fejemben, amit feltennék neked, hogyha lenne merszem… Miért nem teszem fel? Nem szeretnék csalódni benned. Soha nem szeretnék többé csalódni. Azt akarom, hogy velem legyél. És akkor elkezd zuhogni az eső… De már nincs szükségünk az esernyődre, mert a szeretetünk legyőz mindent…

De én nem fogadtam el az ernyőt. Nem bíztam benned… Továbbra is minden nap ott állok, bámulom a rohanó világot, Te pedig talán néha még rámpillantasz, azután elfeledsz… Talán ha megbíztam volna benned… Talán…

...

Tudod, arra gondoltam, milyen jó is lenne néha visszapörgetni az időt. Nem azért, hogy változtassunk rajta, hanem csak azért, hogy újra át tudjuk élni azokat az érzéseket, amiket akkor az élet adott.
Öröm - boldogság pillanatai, melyek emlékéből az idő elvesz. Csak egy pillanatra megint visszaemlékezni, átélni újra azt, milyen jó is az amikor az ember nincs egyedül. Egy számunkra kedves emberrel órákon át társalogni, függőágyban heverészni valakivel egy kellemes napos délutánon,
egy kedves ember mosolya egy szürke napon, mikor szomorúak vagyunk, egy forró ölelés, mely kipucolja az összes rossz gondolatot, mely nem engedi, hogy boldogok legyünk.

Vidámság..mosoly minden ami kell..!De a látszat csal..kívül jó minden..de belül..romokban hever..

Kell a fasznak partner
ha a szívem látnád
csak azért fagyos
mert kajak hibernálták
az esztendők
talán szerelmes voltam
már játszanék hasfelmetszőt
gyűlöletből
hamis hittel el vakít minden
el fogy a lelkem
mint egy cigaretta
de már az is mindegy.

Elpazarlom életem
mikor szétcsúszok éjjel
így megy túl sok éve
mer a boldogság egy sziget
és csak úszok érte...


Kell a fasznak partner

Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.

" ... és utálok embernek lenni,
mert sohasem szabadulhatok
az évezredek óta az agyamba
rögzült, begyöpösödött,
ösztönösnek nevezhető
magatartásformáimtól
ami emberré, vagy inkább
embertelenné tesz."

Azért mert mosolygok, nem vagyok még boldog. Vannak az életben nagyon furcsa dolgok. Kacagok akkor is, ha szívemet tépik. Furcsa ember baját soha meg nem értik. Mindenki elhagyott aki elhagyhatott, Mindenki megdobott aki megdobhatott. Az is ütött rajtam, kinek mindig adtam. Szívszeretetemért szívet sosem kaptam. Én csak ember vagyok, az is maradok . Bármilyen furcsa is álmokért szaladok. Mert nem lehet álom egy igazi élet, és ha most tévedek, bocsánatot kérek.

Ha jó állapotban vagyok, úgy élek, mint a részegek. Szemmel nem láthatóan és műszerrel kimutathatatlanul, de egy kicsit a föld felett lebegek.

Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.

Soha ne becsüld le a pillanatot, a pillanat- maga az élet...

Gondoltál már arra, hogy ha te nem lennél mennyivel unalmasabb lenne a világ? Például a barátaid számára. Mennyi át nem élt közös emlék, mennyi megismételhetetlen pillanat maradt volna ki. Hány pillantás, amit csak neked szántak, egy mosoly, amit soha nem fogsz elfelejteni. Egy szívből jövő kacagás, ami bearanyozta az egész napodat. Az első érintés, amit TŐLE kaptál, az első csók, első szál rózsa, közös délután, mikor a szikrázó napsütésből egyszerre csak nyári zivatar lett,és hazaszaladtatok a pulcsija alatt... De ha nem élnél, nem gondolkodtál volna ezen se. Akkor semmi nem lenne. Ez számunkra elképzelhetetlen. S mikor úgy érzed, reménytelen a helyzet, ha senki nem szeret, ha legszívesebben meghalnál, vagy elsüllyednél, mintha nem is lettél volna, esetleg elmenekülnél a világ másik végébe, állj meg egy kicsit. Gondolj magadra. Aztán a családodra. RÁ. Majd a barátaidra. A világra. Egy évre. Egy hónapra. Egy napra. Egy órára. Egy Percre. Egy másodpercre. Majd nyisd ki a szemed. Látod? Felébredtél! Ez a való világ. Innen nincs kiút. Itt már nem lehet felébredni. Nyitott szemmel kell járni, éjjel, nappal. Senkiben nem szabad megbízni. Még abban sem, aki azt mondja, hogy a legjobb barátod. Nem tudhatod, hogy mikor támad hátulról. Aki azt mondja, hogy szeret, talán igaz lehet. De akinél a szem beszél, az igazán érted él!