Néha kifutnék a világból - ha tudnám, hol a világ vége. Néha meglepődöm magamon, mert nem értem, hogy hogy bírom. Néha meglepődnek rajtam, hogy még élek. (Ez egyébként valóban meglepő.) Néha tényleg úgy érzem, hogy igazságtalan az Élet és néha nagyobb teher van rajtam, mint kellene.. Ilyenkor arra gondolok, hogy minden és mindenki összeesküdött ellenem és jobb lenne megalkuvó lenni, beletörődni, eltűrni, megszokni.. De aztán..aztán jön egy érzés..a "csakazértis". Hogy soha nem adhatom fel. És tudod mit gondolok? Te sem adhatod fel. Merj nagyot álmodni, merj lépni (csak elindulni nehéz) a boldogságod felé, az igazán boldog éned felé. Ahhoz, aki mindig akartál lenni. Ahhoz, amivé csak önmagad által válhatsz.

Néha nagyon nehéz szavakba önteni az érzéseinket mert nem lehet megfogni a lényeget, lehetetlen pontosan leírni a zűrzavart. Ez valami olyan, mikor azt kívánom, hogy szeress aztán rájövök, hogy nem lenne helyes. Csak azért mert sokan már megtalálták az igazit, vagy legalábbis azt, akiről azt hiszik, hogy az, te nem lehetsz valakivel csak azért, hogy hazugságban élj. Már nem vagyok kislány, nem hiszek el mindent amit rólam mondanak és megteszem azt amit az emberek várnak tőlem, de nem azért mert én is úgy gondolom. Csupán törődésből, békéből, de néha még így is csak önmagam tudok lenni, az a csaj aki elszúrja a dolgokat. Fogalmam sincs a jövőről, halvány elképzelésem sincs, hogy mi lesz évek múlva, ezért nyugtalan álmok kínoznak, miközben félek és úgy érzem, hogy egyedül maradtam. Van egy szint, ahol megpróbálod megtalálni önmagadban azt a hibát, ami közted és az egész világ között áll. Ez ilyen. Vagy kiszállsz vagy játékban maradsz.

Pontosan emlékszem, hogy kiskoromban szinte minden nap mást mondtam, amikor megkérdezték, hogy mi leszel, ha nagy leszel? A tanártól kezdve a művészig minden volt. De most, hogy egyedül ültem az ablakomban rájöttem, hogy tévedtem. Ha most megkérdeznék ugyanezt a kérdést tőlem, már csak annyit mondanék, hogy boldog. Milyen közhelyes is ez. Egyáltalán, mi a boldogság? Azt hiszem ezt nem tudnám pontosan megmondani. Talán túlértékeltem ezt a fogalmat. Mi van, ha a boldogságot az apró kis pillanatokban kell megtalálni? Mi van, ha azok számítanak igazán? Lehunytam a szemem és olyan volt, mint a filmekben. Peregtek az apró, értéktelennek tűnő, kis pillanatok. Olyan dolgok, amik mindig boldoggá tehettek, amiket eddig nem értékeltem, mint például esőben sétálni és bőrig ázni, hallgatni az eső kopogását az ablakpárkányon, hóesésben sétálni éjszaka egy pohár forró csokival a kezemben. Napsütötte mezőn elnyúlni és hallgatni a csendet. Olyan hangosan hallgatni a zenét, hogy végül már nem gondolok semmi másra, nem érdekel ha a szomszédok hülyének néznek, mert olyan hamisan éneklek. Sorozatokat nézni, elveszni egy jó könyvben, sokat nevetni, addig nevetni, amíg a könnyem folyik. Utazni, új helyeket felfedezni, fotózni, írni, rajzolni, kreatívnak lenni. Mezítláb mászkálni, sok időt tölteni olyanokkal, akik megértenek, megnevetettnek. Csak együtt lógni, lazítani, átbeszélgetni egy éjszakát. Volt, amikor egy puszta ölelés kisöpört a fejemből minden mást, mikor egy nézés elég volt ahhoz, hogy ne gondoljak semmi másra, csak rá. Mikor sehol máshol nem akartam lenni, csak vele. Mikor teljesen oda voltam érte. Mikor mellette más emberré váltam, mikor igazán éltem. Apró kis pillanatok, de mind tovaszálltak, könnyedén csusszantak ki az ujjaim közül. De az emlékük megmaradt. talán ezek az emlékek miatt sose adtam fel. Talán ezek voltak azok, amik mindig is folytatásra sarkaltak. Aznap este, az utolsó vele töltött estén sokáig csak ültem és azon kaptam magam, hogy mosolygok. A jelentéktelennek tűnő kis emlékek óriássá váltak. Azt hiszem, reményt adtak. Mert minden egyes emlék mosolyt csalt az arcomra. Mert már el is felejtettem, hogy milyen, amikor igazán tudok mosolyogni valamin.

Az anyukám tanította nekem ezt a trükköt: ha valamit újra és újra elismételgetsz, elveszti a jelentését. Azt mondta, az életünk is így működik. Túl sokat nézed a naplementét, és csak simán este hat óra lesz belőle. Újra és újra elköveted ugyanazt a hibát, és többet már nem is hívod hibának. Ha csak felkelsz, felkelsz, felkelsz, akkor egy nap elfelejted, hogy miért. Semmi sem örök. Azt hiszed, a mámor nem az én karomba fog dobni?... Nem fogsz feledni, csak ha én akarom. Sorsod hozzám van kötve. Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?” „Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár. „A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá. A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le. Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük. Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel. „Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő. „Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad..” Tudod, szerelem voltál neki első látásra. Nem mondta soha, de látni lehetett rajta. Mikor rólad beszélt, én óva intettem. Azt mondtam, hogy túl nehéz lenne, lehetetlenség, sőt őrültség. Azt tanácsoltam, hogy hagyjon téged, és tudod mit mondott? Hogy nem hagy ki valamit, ami remek lehet, csak mert egyúttal nehéz is... … csak azt kell tenni, ami fontos, csak azt kell szeretni, akit szeretni akar az ember, és az ég szerelmére, nem szabad jelentéktelen dolgokra fecsérelni az időt. Ahhoz túl rövid az élet. Szeretem a férfit, nem azért, mert szép, nem azért, mert okos, mert tanult, mert zseniális, mert hősies, mert odaadó, nem azért. Hanem szeretem, egyszerűen azért, mert csak ő tudja nekem adni azt a mámort, ami nélkül nem tudok élni! Bárki könnyen elsétálhat, senkit sem kényszeríthetünk maradásra, mindannyiunknak van választása. Az igazi teszt az, amikor valaki akkor is melletted marad, amikor az lenne a legkönnyebb és legegyszerűbb számára, hogy egyedül hagyjon. Ha szerelmes vagy, akkor tökre infantilis leszel, és az intim pillanatok gügyögős meg haddzabáljammegaztahülyefejedesek lesznek. Szeretünk gyerekekké lenni olyankor, mert akkor olyan szabadon nevetős meg olyan felelőtlen minden, mert a másik nem vár el semmit, és megbocsát. Utána persze minden megkomolyodik meg megromlik, mert a felnőttek olyan okosak, hogy az csak na, de addig olyan de olyan jó, csak odabújni a másikhoz, várni a szeretleket, és a másik haját csavargatva elaludni kora délután. Nem hordozhatod magaddal a fájdalmat emberről emberre. Nem hagyhatod, hogy más szenvedjen a fájdalom miatt, amit ezelőtt okoztak neked. Nem büntethetsz mindenkit a bizonytalanságoddal, amit más miatt érzel. Nem élheted le úgy az életed, hogy vársz valakire, aki majd rendbe hoz. Azt is meg kell tanulnod h olyat szeress, akit nem érdekel az, hogy mit érzel, és nem úgy néz rád, ahogy szeretnéd. Borzasztó, nehéz, fájdalmas, de valójában a legjobbat teszi neked, mert saját magadról tanít. Leckéztet, hogy mennyire vagy fontos magadnak, hogy mit gondolsz valójában arról, aki vagy: elég vagy? Ugyanis egyetlen elutasítás elhitetheti veled, hogy kevés vagy, közben meg egyszerűen nem jó ajtón kopogtatsz. Tudd, hogy mennyit érsz, tudd, hogy mit engedj be, de merd megnyitni a szíved. Még mindig jobb egy hatalmasat koppanni, mint érzések nélkül élni éveken át. Ne ragadj le a múltban, ne ragaszkodj hozzá foggal-körömmel. Ne akarj abban maradni, ami már sohasem lesz olyan, mint volt. Fogadd el azt, ami van. Ami jön, mert az még bármilyen lehet. Csak rajtad múlik. Engedd el, és lépj egy nagyot, szállj ki, mert az, ami csak fájdalmat okoz neked, nem kell, hogy az életedben legyen. Az, akinek nem vagy elég most, aki megaláz, talán sohasem leszel az. Menj tovább, és hidd el, jön majd olyan, akinek elég leszel. Ne akarj görcsösen megfelelni. Igen, a szeretet nagy úr, de ha nem viszonozzák csak szenvedés. Lépj, ne ragaszkodj a múlthoz, ahhoz, ami egyszerűen nem megy, mert másképp rosszul fogod érezni magad. Tudd elfogadni, ha valaminek vége van. Hiszen minden csak addig tart, ameddig téged szolgál. Ez elég elcseszett dolog, nem igaz? Hogy valaki hogyan ébred fel és dönti el, hogy nem beszél veled többet. Nincs ok. Nincs magyarázat. Nincsenek kimondásra váró szavak. Csak cserben hagytak, mintha szart se jelentettél volna nekik, és ami a legjobban fáj, hogy úgy tűnik, ezt olyan könnyen tették meg. Melyik a rosszabb? Ha szeretsz valakit, és ő nem szeret viszont, vagy ha rohadt szerelmesek beléd, és te tudod, hogy ezt sohasem tudod viszonozni... Tudod... Elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha visszamehetnék a múltba, mi lenne, ha nem adnám meg a számom neked, mi lenne ha nem válaszoltam volna az sms-edre. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem ismernélek. Nem tudnám, milyen az, ha megölelsz, milyen érzés, ha puszit nyomsz az arcomra... Még azt sem tudnám, mennyire gyönyörű, ha mosolyogsz. Így hát tudod mit, örülök, hogy megismertelek, örülök, hogy fájdalmat okozol nekem, mert legalább tudom, hogy létezel, legalább tudom, hogy vagy, vagyis voltál nekem... Egy hideg őszi este hazafele jövet felbukkan a szívedben a hiány, s rájössz, hogy semmi másra nem vágysz jobban, minthogy utánad rohanjon, és szorosan magához öleljen és a füledbe súgja: hiányoztál. Ha valaki be akar lépni az életedbe, lépjen be. Ha valaki ki akar lépni az életedből, lépjen ki. Azt ne engedd, hogy az ajtóban álljon... Útban van... És nehéz, nagyon nehéz lesz velem. Pedig azt gondolod, te vagy, akivel ez lehetetlen. Én meg, hogy mindez mennyire halhatatlan. Aztán szándékosan lecsókolom a füstöt a szádról, mert már valóban könnyen megy az, hogy érintelek. Annyi idő után. Először. Annyi idő után. Újra. Benned én lüktetek. Én vagyok a párnád. Én vagyok a súly a szendergő pillákon. Én vagyok talán az egyetlen leküzdhetetlen félelmed. Szelíd pillák, félmosoly. Kicsit fáj még, hogy átvert, amúgy tényleg nem komoly. Vadul nyüzsgő hangyaboly lakik bennem pár napig, és elfelejtem aztán - szép lazán. Lassan elfelejtem az arcod...már alig tudom felidézni. Néha úgy érzem megkönnyebbülök, máskor idegesít, ahogy távolodsz az életemből. Elfelejtem az arcod, az illatod, a szemeidet, a mosolyod, az ölelésed, a hazugságaid...lassan elfejeltem, hogy mitől láttalak olyan különlegesnek, hogy mivel sikerült olyan csúnyán átverned...Lassan túl leszek rajtad, már nem gondolok rád..de egy dologra egész életemben emlékezni fogok: az éjszakára, amikor megváltoztattad az életem. Talán igazából sose szeretett. Csak azt az érzést szerette, hogy valaki itt van neki, és hogy valaki végre érdeklődik iránta. Sosem engem szeretett, hanem a tudatot, hogy én szeretem. Annyira fáj, hogy nem törődsz velem, amennyire én szeretném, annyira fáj, hogy szeretlek, és ezt nem érzem már kölcsönösnek. Tudom, hogy csak akkor látlak újra, ha én elmegyek hozzád, és téged ez cseppet sem zavar, mint ahogy azt sem veszed észre, mennyi fájdalmat okozol közönyöddel nekem. De nem tudok túllépni rajtad, míg meg nem kaplak a tested és lelked teljes egészében, hogy te is azt érezd, amit én, hogy neked is fájjon minden egyes pillanat, amit nem velem töltesz, hogy fájjon minden egyes szívverésed, amikor rám gondolsz, hogy érezd, milyen, amikor szeretünk valakit. Nem vagy kőből, csupán kell valaki, aki megszelídít. Én vállalom ezt a szerepet, és ha sikeres leszek, akkor vagy örökké együtt élünk, vagy eldoblak, mert ezt is megérdemelnéd. De most még az a szerepem, hogy megszerezzelek, úgy, ahogy te tetted velem ...szexuális játékszernek kezdte használni (...), akit bármikor előkaphatott a dobozból, ha éppen szórakozni támadt kedve. Olyan volt a viszonyuk, mint Garfieldnak és Johnnak a képregényben: a férfi bármit megtenne az elkényeztetett macskájáért , de az folyamatosan hülyét csinál belőle. Meg kell tanulnod, hogy van, amikor igenis egyedül maradsz, és senki sem fogja majd a kezed, nem mondják azt, hogy elég vagy, és az egyetlen dolog, amiből erőt meríthetsz, az saját magad. De tudod mit? Ez a legjobb dolog, ami történhet veled. Megedződsz, megerősödsz, és onnantól egy dolog biztos: nincs az a csapás, ami úgy össze tudna törni, hogy ne tudnál felállni. Tudod, miért? Mert magadból szerzed az erőt, és nem másból. Elhiszem, hogy fáj. Benned van, és benned is marad, de csak addig, amíg meg nem érted, és el nem tudod engedni. Onnantól könnyebb lesz. De igen, még érezni fogod néha, fájni fog, de egyszer majd eljön annak is az ideje, amikor fájdalom nélkül tudsz azokra a sebekre nézni, amik most megölnek. Mosolyogva, mert pontosan fogod tudni, hogy melyik hova vitte el. Örülj neki, ha fáj. Megváltoztat, megerősít, bátrabbá tesz. Nem fogsz félni. Csak egyszer kell erőt venned magadon, onnantól menni fog. Aztán meg fogod tudni, hogy mindenen túl tudod tenni magad. Mindig. Azt, aki egyszer ránk bízta magát, soha nem szabad cserben hagyni. Vele kell menni, akár a pokolba, akár az égbe, a zsenialitásba, az idiótaságba, a depresszióba vagy az eufóriába, kézen fogva, mindig együtt, akárhova tart. Meglepően józanul egy hullaszagú klubban Jöttem rá arra, mennyi mindent meguntam Hogy már eltűnt az a lelkes, az a mindenkire mérges És előjött egy másik, aki már arra se képes Hogy dühös legyen attól, amitől felrobbant régebben Amit tegnap még éreztem, mára már megértettem. Az éjszakában kinyílik, de nem lát már szemem, Tested mára másnak, máshol meztelen. Nem tudtam mit kellett volna mondanom négy hónap távollét után. Nem akartam beszélgetni. Hozzá akartam bújni, megölelni. És mindennél jobban akartam látni őt, látni a szemében, hogy ami közöttünk volt, az valóság, és ő nem idegen. Nem akartam nagy gesztusokat, választékos párbeszédet - csak tudni akartam, hogy van valami, ami még ugyanaz, annak ellenére, hogy minden más megváltozott. Egy régi ismerős a buszra várva, mindig köszönt, most elfordítja a fejét. Zajos világ, mégsem hallok rólad, leszakad karom, de sajnos nem érlek el! Legfeljebb nem álmodok majd újra, legfeljebb nem álmodok majd többet veled. És ennyi kell csak, hogy elveszítselek... Ha valaki nem tesz meg érted legalább annyit, amennyit Te érte, akkor nem ő az igazi. Ő csak egy újabb útitárs az igazihoz vezető rögös és hosszú úton. Ha megtalálod azt, akit keresel, akkor azt rögtön tudni és érezni fogod, mert olyan érzés lesz, mintha mindig is Őt kerested volna. Idegen, de mégis ismered. Még távoli, mégis közelebb van, mint bárki más. A szemedbe néz, de a lelkedbe lát. Hozzád beszél, de a szívedhez szól. Na Ő lesz az igazi! Most még nem érted, de majd mikor ott lesz, amikor ott áll majd előtted, vagy épp a karjaiban tart fogsz rájönni, hogy miért nem működött addig senki mással. Hogy miért nem csókolt meg, hogy miért nem akart téged, hogy miért nem adott esélyt, hogy miért nem szeretett. Abban a pillanatban világossá válik, és megérted, hogy csak azt kaphatod meg, ami a tiéd, de azt aztán 100%-osan odarakja eléd az Élet. Talán észre sem veszed, betoppan, és egyik pillanatról a másikra válik az életed részévé. Már nem is érted, hogy hogyan élhettél eddig nélküle. Csak azt tudod, semmit sem adnak könnyedén. Semmit. Egy ölelés, egy csók bárhonnan érkezhet, de érezni fogod, ha semmi közöd hozzá. Viszont abban a pillanatban, hogy ott lesz ő, tudni fogod, hogy belepasszol az életedbe. Tökéletesen és hibátlanul. Maradéktalanul és pont nem fogod bánni az időt, amíg nem volt. Sőt. Értékelni fogod, hogy most már van. Gondolkoztam ezen a "legyünk boldogok" dolgon, és úgy érzem, hogy az emberek akkor érzik elveszettnek magukat, amikor azt hiszik, a boldogság az életcéljuk... Mindig úgy gondoljuk, hogy egy nap majd boldogok leszünk. Megszerezzük az autót, megkapjuk azt az állást, vagy azt a bizonyos személyt, aki helyrehozza az életünket. De a boldogság csak egy állapot, egy bizonyos hangulat, nem úti cél. Olyan, mint amikor fáradt vagy éhes vagy. Nem állandó. Jön-megy, és ez így van rendjén. És szerintem ha így gondolnának rá az emberek, akkor sokkal többször találna rájuk a boldogság.

Ez mély mint a Mariana, magas mint az Everest, két kezem keveset fog, de annál többet elereszt. Szelep lett a szívemen, mi ereszt minden évben, hisz érzések voltak, de velük célba sosem értem. Így elhalt minden, minden mi kölyökként szép volt, de felébredtem és nem értem, a sors engem miért olt. Légy ott mikor nevetek, légy ott mikor éppen sírok, nem is értem tőled miért kérek, neked miért írok. Süket fülekre bukkanok, mibe bele nem törődök, nem érdekel már semmi, nincs olyan kihez kötődök.

Nem tetszik, hogy kimondom az igazat, Nem tetszik, hogy megkérdőjelezem az igazad, Nem tetszik, hogy tükröt tartok nektek, És megmutatom, hogy ti vagytok álszentek.

Pokol és mennyország csak az életünknek darabjai, visszasírjuk a múltunk, így leszünk a tegnapunknak ma rabjai, jövőnk az nincsen, a jelenünk azt felemészti, a tükörben egy ismeretlen, a szemébe nem merek már belenézni. Látnám a fájdalmát, s hogy számára már nincs remény, gyászolja az álmokat miben 1 éve még hittem én! A világ mosolyából nem lettem csak egy megtört lélek, mert amitől ma rettegek tudom holnap megtörténhet, az élet körforgása zár be örök börtönébe, és a remény húz majd fel a nyakam köré tekert drótkötélre. Szavaim megmaradnak, a többi nem lesz csak pár kopott emlékkép, mit az igazak bennem 20 év alatt építettek, a hazugok pár nap alatt szedték szét, nem várok már semmit se az élettől, se tőletek, minden tettetek töltény mivel engem szarrá lőttetek. Ti kéz a kézben, a mosoly meg ott a szátokon, azt a napot mikor az élet így rendelte... na azt a napot átkozom. Elvettetek mindent miből a világomat építettem, csupaszívből hitetlen általatok én így lettem. Köszönök mindent! E sorokat nektek ajánlom, a váram összedőlt, s a valóságot azóta látom, falai mint egy burok a fajtátoktól védtek meg, egyet kértem: Őszintén válaszolj ha kérdezlek! Lehetett volna másképp, én megértő voltam, kit anno megismertél... mutatom... itt fekszik ő holtan, nem haragszom senkire, az újra sebzett vaddá tenne, ha hiányzik a régi énem sirasd... de csak csendbe!!!