Minden embernek van árnyéka. De ez az árnyék csak a fénybe látható. És sose éri utol az embert ,nem előtte jár, vagy mellette , hanem mögötte kullog. Úgy mond próbálná utolérni az embert, de hiába. Van pár személy akit ehhez a jelenséghez tudnék hasonlítani. A környezetembe is volt ilyen . Aki irigyli az embereket és úgy mond a hatalmas bunkósságával és önsajnáltatással próbálja elérni azt amit más a saját személyiségével ér el a környezetében.

Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki (...) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról . Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkhasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába eset vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja...