Ez mély mint a Mariana, magas mint az Everest, két kezem keveset fog, de annál többet elereszt. Szelep lett a szívemen, mi ereszt minden évben, hisz érzések voltak, de velük célba sosem értem. Így elhalt minden, minden mi kölyökként szép volt, de felébredtem és nem értem, a sors engem miért olt. Légy ott mikor nevetek, légy ott mikor éppen sírok, nem is értem tőled miért kérek, neked miért írok. Süket fülekre bukkanok, mibe bele nem törődök, nem érdekel már semmi, nincs olyan kihez kötődök.

Nem tetszik, hogy kimondom az igazat, Nem tetszik, hogy megkérdőjelezem az igazad, Nem tetszik, hogy tükröt tartok nektek, És megmutatom, hogy ti vagytok álszentek.

Pokol és mennyország csak az életünknek darabjai, visszasírjuk a múltunk, így leszünk a tegnapunknak ma rabjai, jövőnk az nincsen, a jelenünk azt felemészti, a tükörben egy ismeretlen, a szemébe nem merek már belenézni. Látnám a fájdalmát, s hogy számára már nincs remény, gyászolja az álmokat miben 1 éve még hittem én! A világ mosolyából nem lettem csak egy megtört lélek, mert amitől ma rettegek tudom holnap megtörténhet, az élet körforgása zár be örök börtönébe, és a remény húz majd fel a nyakam köré tekert drótkötélre. Szavaim megmaradnak, a többi nem lesz csak pár kopott emlékkép, mit az igazak bennem 20 év alatt építettek, a hazugok pár nap alatt szedték szét, nem várok már semmit se az élettől, se tőletek, minden tettetek töltény mivel engem szarrá lőttetek. Ti kéz a kézben, a mosoly meg ott a szátokon, azt a napot mikor az élet így rendelte... na azt a napot átkozom. Elvettetek mindent miből a világomat építettem, csupaszívből hitetlen általatok én így lettem. Köszönök mindent! E sorokat nektek ajánlom, a váram összedőlt, s a valóságot azóta látom, falai mint egy burok a fajtátoktól védtek meg, egyet kértem: Őszintén válaszolj ha kérdezlek! Lehetett volna másképp, én megértő voltam, kit anno megismertél... mutatom... itt fekszik ő holtan, nem haragszom senkire, az újra sebzett vaddá tenne, ha hiányzik a régi énem sirasd... de csak csendbe!!!