Miért is ragaszkodtam ennyire ehhez a férfihoz, aki nem is érzett semmit irántam? Mintha egy százéves kapcsolatnak lenne vége. Vagyis nem. Már a legelejétől tudtam, hogy semmit sem jelentek neki (...). Inkább olyan ez, mintha száz évig aludtam volna. Hagytam, hogy édes szavakat suttogjon a fülembe, hogy bármikor ágyba vigyen. És úgy kapaszkodtam belé, mintha el akartam volna hitetni magammal, hogy tényleg belém szerethet, pedig tudtam, hogy igazából ez lehetetlen. De végre felébredtem.

Azt hiszem, elérkezett a pont, amikor végre tudatosult bennem, hogy már nincs remény. Rájöttem, hogy az életben nem kaphatunk meg mindent, bármennyire is szeretnénk, és vannak olyan emberek, akikkel azért, nem enged a sors közös jövőt, mert nem lennének kölcsönösek az érzelmek. Lehet, ha te megkapnád, a világ legboldogabb embere lennél, viszont ő ezzel egyértelműen elveszítené azt aki őt teszi a világ legboldogabb emberévé. Tehát nem lehettek mindketten boldogok. Ha te boldog vagy, ő szomorú, és ha ő boldog, te vagy szomorú. Valahogy rájöttem, hogy nálam mindig az utóbbi érvényesül, én kapom a 'szenvedő' szerepét. De annyira mégsem vagyok szomorú. Tudom, hogy olyan lánnyal van, aki megérdemli és aki igazán boldoggá tudja tenni. Talán erre én nem lennék képes, és épp ezért nem kaphatom meg. :((

Veszélyes vagyok, igen. Kockázatos játék. De csak mert ritka, ha valaki a szerelmest tudja előhozni belőlem, és nem a pár hétig lelkesedő tinit. Az érzékenyt, a törékenyt. Mert tízből kilencszer nem érzem, hogy megtehetném, hogy megnyíljak. Én az a lány vagyok, akit ha nem veszel le a lábáról, pár hét után azt mondja, ennek nincs értelme. Mert valóban így van. Ha nem tudod lekötni az energiáimat, ...esélytelen vagy. Nem csak most, a jövőben is. Ha nem tudsz meggyőzni, nem is akarsz igazán. Így én sem akarhatlak téged. Az élet az adok-kapokról szól, és nem arról, hogy beérem valami kevesebbel is. Ahogy, ha másról van szó sem érem be akármivel. Ha bekattan, hogy valamit akarok, 2 hét múlva már a kezemben van. Nem apuci veszi meg, nem is a hősszerelmes rózsaszín bojtos papucsom, hanem én melózom ki magamnak. Szóval. Kockázatos játék vagyok. Könnyedén megtéveszthetlek. Akarva,akaratlanul. Úgy, hogy talán még nem is én tehetek róla.

Kicsit egyedül érzem magam. Nem mintha nem vennének körül jó barátok, és nem nevettetnének meg.. de akkor is hiányzik valami. Úgy érzem, hogy ugyan minden jó és minden szép, mégis ez a kellemes érzés párosul valami furcsa hiányérzettel. Nem tör le, nem rontja el annyira a kedvem, csupán kicsit zavaró. Aztán rájöttem mi is hiányzik: az Ő szeretete. Egy mosoly, egy ölelés, csak nekem - Tőle. Már ez is bőven elég lenne, hogy egésznek érezzem a saját kis lökött világomat. Tudom, nevetségesen álmodozó vagyok és olyan dolgokban reménykedek, amik elérhetetlenek. De ha Ő nem is, legalább ez az álom, ez a vágyakozás az enyém!

„Igazad van, mikor azt mondod, gyerekes vagyok, naiv és folyton csak álmodozom. De mond ez miért jelent problémát? Nézz körül ebben a világban. Még jó hogy álmodozom, hisz a valóság megrémít. - Gyerekesnek számítok, mert nem veszek mindent komolyan vagy, mert időnként belefér egy reményről szóló mese? És naiv? Nézzük csak meg jobban. Naivitásom nem feltétlen rossz, hisz a jót feltételezem. A gond az, hogy csalódom, mert a világ nem olyan jó, mint ahogy gondolom gyerekes szívvel. Nem olyan békés, barátságos. Folyton résen kell lennem, folyton vigyáznom kell, nehogy valaki még összetörje az álmaimat, amit elképzeltem…”

Nem tudom miért tetted, e barátságot nem szeretted? Én rontottam el valamit? Vagy találtál helyettem valakit? Fáj nagyon amit velem teszel, inkább felejts el! Nem szeretsz, érzem, ne is tagadd, de egyet kérek, titkaimat senkinek ne add! Ebből is volt már konfliktusunk, már akkor éreztem, hogy hamarosan megint veszekedni fogunk. Nem vagyunk mi már barátok, majd keresni fogok. Lehet, hogy őszintébb barátra lelek, és jobb lesz ha nélküled élek.

Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során. :)) :( ♥

Annyi minden történt a nyár folyamán, az éltem 180°-os fordulatot vett és nem éppen pozitív irányba. Az eleje nagyon szupi volt barátok vettek körül, volt egy fiú aki olyan érzéseket ébresztett bennem amiket még előtte nem éltem át. Aztán jött a hideg zuhany, a szüleim elválnak, kicsit kibuktam, persze a barátok is sorra hullottak ki mellőlem, nyár végére a kapcsolatomnak is vége lett. Egy olyan ember maradt mellettem akit tényleg barátnak tekinthetek, ami pozitívum az egészben h lettek mostohatesóim akiket imádok. Na és új suli is van, nem is hittem volna hogy ennyire fognak hiányozni a középsulis évek, persze ez se rossz. Minden esetre nagyon hiányzik a régi életem, talán egyszer sikerül újra felépítenem egy számomra boldog jelent de nem lesz egyszerű, minden esetre nem adom fel, addig biztos nem míg legalább egy ember van mellettem és hisz bennem. Néha nagyon nehéz azt mutatni h minden rendben mikor belülről darabokra hullok szét, és még is csak mosolyogni próbálok mintha semmi gond nem lenne, sokan hisznek is a mosolyomban, csak nagyon kevesen veszik észre hogy mi is van bennem valójában. És annyira unom már hogy ilyen hihetetlenül naiv vagyok, elhiszem mindenkiről hogy jó ember, aki akár egy jó szót is szól hozzám, nem látok át az embereken és mindig váratlanul ér mikor a "barátok" kést szúrnak a hátamba...Akik az őszinteségről papolnak ők a legállszentebb és kétszínűbb emberek a világon, őszinteséget várnak miközben nem adják meg nekem...de ha véletlen én elmondom ami a fejemben van akkor már egyből szemét bunkó vagyok, de akkor még is mit tegyek??? Ahelyett hogy elgondolkoznának a dolgokon egyből támadnak, persze én sem vagyok tökéletes, de hogy mindig mindenért én legyek a hibás az sem a valóság. Több éves barátság veszett oda csak úgy a semmibe, és ezek után bízzak az emberekben, legyek nyitott? Még is ilyen tapasztalatok után hogyan bízzak és hogyan nyíljak meg akárkinek? Ha bennem van a csalódás tudata hogy bármikor elárulhat, és bizony az emberek többsége ilyen, ha teheti támad és olyan dolgokat használ fel az állítólagos barátja ellen amiről annó azt ígérte sosem tudatja senkivel, még is megtesz és szart sem ér a bosszú mert csak még jobban megkeserít belülről és különben is miért lennék ugyan olyan mint ő?? Nem szeretem a szemet szemért játékokat, mert abban mindenki elveszti a látását.

~ Hiányzik egy eltűnt barát...hiányzik a mosolya... a történetei... de leginkább a hazugsága amikor azt mondta hogy örökre bízhatok benne...

Mindig is én voltam az a buta kislány akinek nyugodtan összetörhetted a szívét, naivan hagyta magát átverni. Akire nyugodtan rábízhattad a legféltettebb titkod, megőrizte. Akinek kisírhattad a vállán minden gondod, meghallgatott. Az aki néha eltévedt a maga által választott útján. Aki ha összetört padlóra került. Aztán felállt és továbbment, amikor érezte, hogy ez így nem mehet tovább..*-*

Kell nekem egy üveg, kell néhány tabletta, kell egy barát, egy váll, amin sírhatok, egy barát akire számíthatok, mikor véget ér az élet...
Csodák.. talán voltak valaha.
Utak.. talán vittek valahova.
Szívek.. talán dobbantak valakiért.
Könnyek.. talán hulltak valamiért.
Sikoly.. talán hallotta valaki.
Öröm.. talán maradt még valami

Már nem harcolok érted,mert tudom te már akkor nem szerettél mikor együtt voltunk:)

"Soha ne mond, hogy szeretsz, ha nem igazán érdekel, soha ne beszélj érzésekről, ha igazából nincsenek is ott, soha ne fogd meg a kezem, ha össze fogod törni a szívem, soha ne mond, hogy meg fogsz tenni valamit, ha nem is tervezed, hogy belekezdj, soha ne nézz a szemembe, ha minden amit teszel hazugság, soha ne mondd, hogy Szia, ha valójában Viszlát-ot mondanál..

olyan szép mikor mindenki jobban tudja, h Te mit érzel.. Mit élsz éppen át, és csak nyomják a süket dumájukat,közbemeg fogalmuk sincs az egészről.

Van egy lány, szíve érzékeny. Sokszor morcos, boldog, fáradt, vidám, néha nem találja a helyét a világban, sokszor szomorú,és néha pesszimista, sokszor hiányzik neki valaki, van amikor összetörik a szívét. Sokszor elbotlik, hibázik, de mindig tovább lép, hol segítséggel, hol egyedül. Hisz, az életben, tele van reménnyel. Ő csak egy lány, egy hétköznapi átlagos ember, akinek szíve tele van érzelemmel.:)

Minden embernek van árnyéka. De ez az árnyék csak a fénybe látható. És sose éri utol az embert ,nem előtte jár, vagy mellette , hanem mögötte kullog. Úgy mond próbálná utolérni az embert, de hiába. Van pár személy akit ehhez a jelenséghez tudnék hasonlítani. A környezetembe is volt ilyen . Aki irigyli az embereket és úgy mond a hatalmas bunkósságával és önsajnáltatással próbálja elérni azt amit más a saját személyiségével ér el a környezetében.

Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki (...) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról . Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkhasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába eset vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja...

Rájöttem, hogy ezentúl kikben bízhatok és kikben nem. Túlságosan naív vagyok ezen próbálok változtatni, bár még így is eléggé gyakran kell pofára esnem. Nagyon rühellem ha megjátszod magad előttem. Kétszínű vagy. A hátam mögött meg már mást pofázol, meg ugye szép szavakkal illetsz.:D Na nekem az ilyen emberekre nincs szükségem, köszönöm.