Miért is ragaszkodtam ennyire ehhez a férfihoz, aki nem is érzett semmit irántam? Mintha egy százéves kapcsolatnak lenne vége. Vagyis nem. Már a legelejétől tudtam, hogy semmit sem jelentek neki (...). Inkább olyan ez, mintha száz évig aludtam volna. Hagytam, hogy édes szavakat suttogjon a fülembe, hogy bármikor ágyba vigyen. És úgy kapaszkodtam belé, mintha el akartam volna hitetni magammal, hogy tényleg belém szerethet, pedig tudtam, hogy igazából ez lehetetlen. De végre felébredtem.

Azt hiszem, elérkezett a pont, amikor végre tudatosult bennem, hogy már nincs remény. Rájöttem, hogy az életben nem kaphatunk meg mindent, bármennyire is szeretnénk, és vannak olyan emberek, akikkel azért, nem enged a sors közös jövőt, mert nem lennének kölcsönösek az érzelmek. Lehet, ha te megkapnád, a világ legboldogabb embere lennél, viszont ő ezzel egyértelműen elveszítené azt aki őt teszi a világ legboldogabb emberévé. Tehát nem lehettek mindketten boldogok. Ha te boldog vagy, ő szomorú, és ha ő boldog, te vagy szomorú. Valahogy rájöttem, hogy nálam mindig az utóbbi érvényesül, én kapom a 'szenvedő' szerepét. De annyira mégsem vagyok szomorú. Tudom, hogy olyan lánnyal van, aki megérdemli és aki igazán boldoggá tudja tenni. Talán erre én nem lennék képes, és épp ezért nem kaphatom meg. :((