Pontosan emlékszem, hogy kiskoromban szinte minden nap mást mondtam, amikor megkérdezték, hogy mi leszel, ha nagy leszel? A tanártól kezdve a művészig minden volt. De most, hogy egyedül ültem az ablakomban rájöttem, hogy tévedtem. Ha most megkérdeznék ugyanezt a kérdést tőlem, már csak annyit mondanék, hogy boldog. Milyen közhelyes is ez. Egyáltalán, mi a boldogság? Azt hiszem ezt nem tudnám pontosan megmondani. Talán túlértékeltem ezt a fogalmat. Mi van, ha a boldogságot az apró kis pillanatokban kell megtalálni? Mi van, ha azok számítanak igazán? Lehunytam a szemem és olyan volt, mint a filmekben. Peregtek az apró, értéktelennek tűnő, kis pillanatok. Olyan dolgok, amik mindig boldoggá tehettek, amiket eddig nem értékeltem, mint például esőben sétálni és bőrig ázni, hallgatni az eső kopogását az ablakpárkányon, hóesésben sétálni éjszaka egy pohár forró csokival a kezemben. Napsütötte mezőn elnyúlni és hallgatni a csendet. Olyan hangosan hallgatni a zenét, hogy végül már nem gondolok semmi másra, nem érdekel ha a szomszédok hülyének néznek, mert olyan hamisan éneklek. Sorozatokat nézni, elveszni egy jó könyvben, sokat nevetni, addig nevetni, amíg a könnyem folyik. Utazni, új helyeket felfedezni, fotózni, írni, rajzolni, kreatívnak lenni. Mezítláb mászkálni, sok időt tölteni olyanokkal, akik megértenek, megnevetettnek. Csak együtt lógni, lazítani, átbeszélgetni egy éjszakát. Volt, amikor egy puszta ölelés kisöpört a fejemből minden mást, mikor egy nézés elég volt ahhoz, hogy ne gondoljak semmi másra, csak rá. Mikor sehol máshol nem akartam lenni, csak vele. Mikor teljesen oda voltam érte. Mikor mellette más emberré váltam, mikor igazán éltem. Apró kis pillanatok, de mind tovaszálltak, könnyedén csusszantak ki az ujjaim közül. De az emlékük megmaradt. talán ezek az emlékek miatt sose adtam fel. Talán ezek voltak azok, amik mindig is folytatásra sarkaltak. Aznap este, az utolsó vele töltött estén sokáig csak ültem és azon kaptam magam, hogy mosolygok. A jelentéktelennek tűnő kis emlékek óriássá váltak. Azt hiszem, reményt adtak. Mert minden egyes emlék mosolyt csalt az arcomra. Mert már el is felejtettem, hogy milyen, amikor igazán tudok mosolyogni valamin.