Pokol és mennyország csak az életünknek darabjai, visszasírjuk a múltunk, így leszünk a tegnapunknak ma rabjai, jövőnk az nincsen, a jelenünk azt felemészti, a tükörben egy ismeretlen, a szemébe nem merek már belenézni. Látnám a fájdalmát, s hogy számára már nincs remény, gyászolja az álmokat miben 1 éve még hittem én! A világ mosolyából nem lettem csak egy megtört lélek, mert amitől ma rettegek tudom holnap megtörténhet, az élet körforgása zár be örök börtönébe, és a remény húz majd fel a nyakam köré tekert drótkötélre. Szavaim megmaradnak, a többi nem lesz csak pár kopott emlékkép, mit az igazak bennem 20 év alatt építettek, a hazugok pár nap alatt szedték szét, nem várok már semmit se az élettől, se tőletek, minden tettetek töltény mivel engem szarrá lőttetek. Ti kéz a kézben, a mosoly meg ott a szátokon, azt a napot mikor az élet így rendelte... na azt a napot átkozom. Elvettetek mindent miből a világomat építettem, csupaszívből hitetlen általatok én így lettem. Köszönök mindent! E sorokat nektek ajánlom, a váram összedőlt, s a valóságot azóta látom, falai mint egy burok a fajtátoktól védtek meg, egyet kértem: Őszintén válaszolj ha kérdezlek! Lehetett volna másképp, én megértő voltam, kit anno megismertél... mutatom... itt fekszik ő holtan, nem haragszom senkire, az újra sebzett vaddá tenne, ha hiányzik a régi énem sirasd... de csak csendbe!!!