Egyedül állok. Mellettem mindenki rohan. Miért sietnek? Rám sem néznek. Talán csak néhány ember méltat egy pillantásra, és már megy is tovább. Nem érnek rá foglalkozni velem. Nézem őket, és arra gondolok, milyen lenne közéjük tartozni. Ez a valami, ami ellen annyira harcolok… Ha nem harcolnék se tudnék beállni mögéjük a rohanó forgatagba, azt hiszem. Vannak akik telefonálnak, vannak akik zenét hallgatnak, van aki kifilt majszol útközben, kutyát sétáltat vagy autót vezet, a kabátját gombolja, a haját igazítja, de lehet, hogy csak nyugodt tempóban halad előre a célja felé… Haladunk a célunk felé. Mindenki halad a célja felé. Te is, ő is, azt hiszem én is. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, éppen abban a pillanatban, amikor az eső elkezd csepegni, majd egyre jobban rákezd… Mind előveszitek az ernyőtöket, fejetekre húzzátok a kapucnit, csak én állok egyedül, könny- és esőáztatta arcommal a hidegben. Sietsz. Nem állsz meg, nem kérdezed mibaj. Az ég felé tartom az arcomat, és hagyom, hogy a vízcseppek sortüzének legyek kitéve. Talán megállsz egy pillanatra, rám nézel… Bolond ez a lány, tüdőgyulladást fog kapni - gondolod. De nem ajánlod fel az ernyőd. Meg sem próbálsz mellém állni, és fölém tartani az oltalmazó lepelt. Valószínűleg el sem fogadnám, nem bízom benned. Ha elfogadom tőled a védelmet, azzal elindítok valami megállíthatatlant. Meg kell kérdezned, miért állok az esőben egyedül, miért nem megyek haza, és ülök be egy forró kád vízbe… Beszélgetned kell velem, pedig a legszebb az lenne, ha csak csendben állnál mellettem, és velem együtt figyelnéd az embereket, ahogyan én eddig is tettem… Előfordulhat, hogy én másnap is ott fogok állni a zokogó ég alatt, és te kénytelen leszel újra fölém tartani az ernyődet, hiszen egyszer már megtetted. Talán még a nevem is megkérdezed. “Egy tébolyult lélek” - felelem én. Nevetsz. Kacagásod cseng az üres utcán… Mert üres. Eltűntek. Nem szeretik az esőt, csak mi ketten állunk odakinn, és élvezzük, ahogyan a vízcseppek elérik a földet, halljuk koppanásukat… Ha kisüt a nap, te újra elmész. Mosolyogva intesz, és azt mondod: “Ha sír az ég, újra itt leszek melletted.” Várlak. Egy idő után egyre jobban várlak. Minden egyes találkozásunk egyre jobban köt hozzád, és már a napos időben is arra vágyom, hogy ott legyél, és fölém tartsd az ernyőt. Védj meg a naptól is. Ezt természetesen nem említem neked. Nem beszélünk érzelmekről, nem beszélünk semmiről, csak ott vagyunk egymásnak, hogyha szükség van rá.
Fúj a szél. Hűvös van. Meglátlak az utca másik oldalán, ahogyan dideregsz. Átsétálok, leveszem a pulóverem, és átnyújtom. Eleinte nem akarod elfogadni, nem értem miért. Ne légy önző, szeretnélek megóvni, amikor te szorulsz rá. Ragaszkodsz hozzá, hogy vegyem fel… Miért teszed ezt velem? Érezni akarom, hogy jó vagyok valamire. Érezni akarom, hogy végre valaki számára fontos a létem. Hagyd, hogy érezzem. Ha nem így van, hát hazudj a szemembe, de így akarok érezni. Fogadd el a pulóvert, mielőtt megfázol… Lehajtom a fejem, és egy könnycsepp gördül le az arcomon. “Nézz rám” - kéred. Sírsz. Te is sír. Szorosan magadhoz ölelsz, és betakarsz mindkettőnket a pulóverrel. Mától talán nem vagyunk magányosak? Mostmár akkor is ott lesz, hogyha szikrázik a napsütés? Ezernyi kérdés fogalmazódik meg a fejemben, amit feltennék neked, hogyha lenne merszem… Miért nem teszem fel? Nem szeretnék csalódni benned. Soha nem szeretnék többé csalódni. Azt akarom, hogy velem legyél. És akkor elkezd zuhogni az eső… De már nincs szükségünk az esernyődre, mert a szeretetünk legyőz mindent…
De én nem fogadtam el az ernyőt. Nem bíztam benned… Továbbra is minden nap ott állok, bámulom a rohanó világot, Te pedig talán néha még rámpillantasz, azután elfeledsz… Talán ha megbíztam volna benned… Talán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése