"Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt, már régen eltűnt.Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással."
Nem értem az embereket még mindig nem és minél inkább próbálok átlátni a dolgokon annál homályosabbak lesznek számomra. Nem értem miért van az h valaki azt mondja h mindig számíthatok rá és pár napra teljesen megcáfolja önmagát? Mire jók az ígéretek? Miért kel olyat mondani amiről már a kimondott szavak előtt tudni fogja h nem lehet betartani? Miért ilyenek az emberek? És miért van az h én mindenkinek elhiszek mindent aki csak egyszer is jót tesz velem? Teli van a fejem kérdésekkel amikre egyre intenzívebben várnám a válaszokat, de azt hiszem ezeket a válaszokat soha nem fogom megkapni. Úgy érzem egyre kevesebb személyben bízhatom meg igazán, és ezzel együtt egyre kevesebben embernek merem megmutatni a valódi énem, h ne csak azt lássák amit én akarok h lássanak. Igen szomorú vagyok, és összezavarodott. A mosoly egyre inkább csak álca az arcomon, amivel megakarom védeni magam a sok kíváncsi embertől akinek az én gondjaim semmit mondóak, de néha már ez sem megy és eluralkodik rajtam a rosszkedv és a fájdalom, amit már álcázni sem tudok. De azért próbálom, erősen próbálom. Bár az tény h ez már nem a régi szívből jövő jókedv amihez mosoly olykor nevetés társul. Csalódtam az emberekben, és erre a körülöttem lévők néha még egy lapáttal rá is tesznek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése