Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes,
mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid
elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban.
Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes.
Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember
vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.
Magatartásod a gyászban és csapások közepette szabjad ez igazsághoz. Soha ne
mutass fájdalmat a világnak. Gőgöt és büszkeséget se mutass. Ne tagadd önmagad
előtt a fájdalmat, de tudjad, hogy a fájdalom és a csapás mindig bukás is. Az emberek
így gondolkoznak: „Meghalt valakije, aki fontos volt számára, akit szeretett; lám,
megbukott ő is.” Érezd át a fájdalmat, de szisszenést se hallassál. Egyrészt, mert mikor
szisszensz, mikor könnyed csordul, e pillanatokban már csalsz is kissé. Az igazi
fájdalom néma; a könny és a kiáltás már megkönnyebbülés. Hát ne csald magad, s ne
örvendeztesd a világot. Hallgass. Fegyelmezd arcod, mozdulataid. S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: „Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom,
hogy ez rendben van így: mert ember vagyok.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése